„A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kísértet” – megjegyzések a női jelenlétről

A nemzetközi nőnapról nagyjából ugyanaz jut eszembe, mint mondjuk a fenyőünnepről. Aki elég idős hozzá, az emlékezhet még a fenyőünnepekre. A fenyőünnepet a karácsony helyett találták ki a komenyisták. Volt szerencsém általános iskolás koromban részt venni néhány ilyen bornírt rendezvényen, amelyeken ugyanazok a tanárok celebrálták a celebrálandókat, mint akik néhány évvel később már könnyes szemmel emlékeztek meg a Megváltó születéséről. 

A nőnap kulturális beágyazottsága enyhén szólva ingatag, alig stabilabb mondjuk a Valentin-napénál. Magyarországon először 1913-ban tartották meg, de kötelező ünneppé a Rákosi-érában tették, szovjet (vagy ahogy apám mondta mindig: covlet) mintára. Enyhén szólva sem ott rejtekeznek e nap gyökerei, mint mondjuk a Gyümölcsoltó Boldogasszonyé. Mindamellett nagy nap ez a virágboltosoknak (nem sajnálom tőlük), köthetik napestig a csokrokat, szépen fogynak a szívecskés kiegészítők. A nőnap a nemzetközi munkásmozgalom környékéről indult, többek között Clara Zetkin és Rosa Luxemburg bábáskodásával (utóbbit fejbelőtték Berlinben 1919-ben, igaz, nem feltétlenül ezért). Alapvetően és mindenekelőtt úgynevezett balos eredetű jeles nap tehát, de nekem ezzel nincs bajom, pontosabban nem ez a bajom vele, hanem az, ami általában az efféle napokkal.

Gyerekkoromban még a hóvirágcsokor volt a favorit ilyenkor, ma már szerencsére nem. Ma nem tudom, mi. 

De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy szeretve tisztelt szerkesztőm néhány napja írt, hogy nem lenne-e kedvem valami „nem szabályos” nőnapi írást elhelyezni ezen a felületen. Értem is meg nem is, hogy mire gondolt.  Milyen lenne egy nőnappal kapcsolatos szabályos írás? Nyilván benne lenne a nevezetes nap történeti háttere, ideológiai izéje, illetve az, hogy mit jelent ez ma, miután az eredeti ideológiai izé elpárolgott mögüle és belőle. Mert elpárolgott, elenyészett az időben, és maradt belőle valami, amit leginkább a szórakoztatóipar és a kereskedelem keretein belül értelmezhetünk. Kötelességtudóan befordulunk a virágboltba, mert ha esetleg megfeledkeznénk erről, annak beláthatatlan következményei lennének az otthoni hangulatot illetően.

Miközben mégis valami más jár az eszemben, ha már valami „nem szabályos” nőnapi írásnak kellene itt születőben lennie. Az például (és leginkább), hogy nők voltak a legnagyobb és legmélyebb hatással rám egész életemben. És ezt most nem valamiféle „szexista” manifesztumként kell értelmezni. Persze, hogy a nők. Mit bizonygatod ezt itt, talán buzi vagy? Szóval nem így értem. Talán sajátosan értem, mert kezdhetném ott, hogy számomra a Duna is nő. Valamiért mindig is nőként, női minőségként gondoltam a Dunára, és mivel a Duna a legelső élményeim és emlékeim között is a legelső, alapjaiban határozza meg a lelki szerkezetemet. A Duna nőnemű, ahogy a tenger, az óceán is nőnemű. A legtágabb értelemben vett természet is nőnemű. Ez az én becsípődésem, rögeszmém, bár korántsem csak az enyém, elég gazdag irodalma van a témának. Amivel csak azt akarom mondani, hogy a világra való eszmélésem leginkább ennek a feminin minőségnek a felismerését jelentette.

Amit férfias minőségnek nevezünk, „a készbe” érkezett, hogy így mondjam, és elsődleges feladata minden jel szerint az, hogy ezt a készet, a teremtést őrizze és a „pásztora” legyen, ahogy Heidegger mondja. Aki szerint ez egy macsó világkép alig burkolt megfogalmazása, annak nincs további mondanivalóm. 

Azt írtam fentebb, hogy nők voltak rám a legmélyebb hatással egész életemben, és innentől szűkítsük ezt a kört az ANYAtermészettől a nőnemű emberi lényekre. Bár e kettő végső soron ugyanaz. Alaposabb, már-már konfesszióba hajló dolgozatnak kellene most itt következnie, hogy ezt megindokoljam, de ezzel nem kínoznám az olvasót, és magamat sem. Némiképp leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy

A szavaik, a tekintetük, a mozdulataik, de hiába ragoznám, a lényeg mégis csak ez: a jelenlétük. Nem úgy általában a nők jelenléte, hanem bizonyos nők jelenléte az életemben. Akár olyan nőké is, akik már halottak. Számomra persze nem azok, hanem nagyon is élők, és „betörésük” az életembe annak a bizonyítéka, hogy nincs halál. Egyszer régen, egy késő tavaszi délutánon a Nagymaros fölötti erdőkben találkoztam egy olyan nővel, akivel a józan ész mentén elgondolva nem lett volna szabad találkoznom. Mégis találkoztam vele egyetlen, időtlen pillanatra, és ez a találkozás életem egyik legemlékezetesebb és legmeghatározóbb találkozása volt. Most nem mesélném el e találkozás részleteit (máshol már megtettem), és nem azért nem mesélem el, mert bármiféle pikáns részlete lenne (nem volt), hanem mert lényegét tekintve átlépi az elmondhatóság határát.

A fenségessel szembesülök ezekben a kivételes pillanatokban, valami olyasmivel, ami mellett eltörpülnek és jelentéktelenné válnak a szellemi felismerések, amelyek a legjobb esetben is csupán nagyszabású spekulációk. A lét alapszerkezetére vetni egy pillantást – ez kizárólag e női jelenlétben valósult meg mindig a számomra. 

A brüsszeli Szent Mihály és Szent Gudula-székesegyház egyik mellékhajójában, üvegfal mögött áll egy gótikus Szűz Mária-szobor, karjában a gyermek Jézussal. Néhány éve a katedrális közvetlen közelében laktam néhány napig, és amikor csak tehettem, betértem oda. A szobor alatti rövid leírás szerint tölgyfából készült, egy olyan „ezeréves” tölgyből, ami korábban a druidák egyik szent tölgyligetében állt valahol a későbbi Németalföld területén. Az, hogy ebből a hajdani, a druidák által szentként tisztelt tölgymatuzsálemből az ismeretlen szobrász kifaragta Szűz Máriát a gyermek Jézussal valamikor a 14. században,

Az általam ismert szépirodalmi művek közül a legszebben Hermann Hesse Narziss és Goldmund című regénye beszél erről. Abban minden benne van, ami erről tudható. 

Te jó ég, magam is megrémültem, amikor észrevettem, hová is jutottam el a nemzetközi nőnaptól, a fenyőünneptől, Rosa Luxemburgtól és a virágboltoktól. Miközben elég lett volna Weöres Sándortól csak ez a két sor: „A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kísértet.” 

(Nyitókép: Gust van de Wall Perné: Nő erdei tájban; részlet)

***